Jó reggelt Tokyo
Reggel a szokásosnál is korábban ébredtem. 5:5o-kor szinte kipattantak a szemeim és nehez tudtam eldönteni, hogy ez most az izgalomnak, az időzónák közti eltérésnek vagy a hírdető tábla fényeinek köszönhető, ami pont az ablakommal szemben villódzott egész éjszaka.
Mivel visszaaludni már nem akartam, gondoltam felfedezem, milyen is a kora reggeli Tokyo, de előtte azért még adtam egy esélyt a mini japán kádban való fürdésnek. Mikor kiléptem a hotelből szinte még alig voltak az utcán, ami egy kicsit meglepett, de legalább nem volt tömeg. Később azért az is megérkezett, de addig is volt időm szinte csendben és majdnem teljesen egyedül elfogyasztanom egy kellemes zöldteát a közeli kávézóban. Ha ideges vagyok, akkor az evés nem tartozik az erősségeim közé, de tisztában voltam vele, hogy minden energiámra szükségem lesz a mai nap, ezért még egy szendvicset is sikerült leeröltetnem.
A reggelivel elég hamar végeztem és még mindig rengeteg időm volt a 9:5o-es találkozóig a Kanchoval, ezért elkezdtem sétálni. Bár az elején kissé céltalan bolyongásnak tűnt, hamarosan egy ismerős szentélynél találtam magamat, ami rendkívül nyugtatólag hatott rám. A reggel hátralévő részét itt töltöttem, nyugalomban, túristáktól mentesen. Ültem a szentély előtti padon és csak néztem az elhaladó embereket, akik munka előtt meg-meg álltak egy apró imádságért. Érdekes és mindenképp megnyugtató érzés volt. Most már biztos voltam benne, hogy készen állok a rám váró akadályok lekűzdésére.
Bujinkan Honbu Dojo
9:5o-kor indultunk Kanchoval a Bujindenbe. Egész úton próbált nyugalmat sugározni és többször is elmondta, hogy minden jól fog menni a vizsgám. Igyekeztem én is nyugodt maradni, de ahogy a vonat beért az állomásra, én pedig megláttam a Dojot, a gyomrom biztos vagy 5 centire ugrott össze, olyan ideges lettem. Aztán mikor beléptem a Dojoba, elfogott az a kellemes hangulat, hogy itt is otthon vagyok. Ismerős arcok köszöntek rám, és jó érzés volt rég nem látott emberekkel újra találkozni. Lynda, Ausztráliából már messziről integetett, és Nagato Sensei se bírta ki egy újabb „Hello Kitty”- s vicc elmesélése nélkül.
Az edzés a szokásos jó hangulatban telt, a Soke megint kitett magáért a technikáival és szinte elképesztően könnyed mozgásával. Majd 9o évesen ez az ember úgy és olyan kecsesen mozog, már-már erőtlenül dolgozik, hogy kívülről fel is merül az emberben a kérdés, hogy ezt már megint hogy csinálta? Nézni hiába próbáltam a technikáit, hiszen a Soke már nem technikákat tanít, hanem az érzést próbálja meg átadni, hogy miről is szól a Bujinkan. Ami igazán megfogott az edzésen, az a gondolat volt, hogy minél több erőt kell használnunk a támadónk hatástalanításához, annál távolabb állunk a Bujinkan valódi lényegétől. Az erő, csak erőt szül és mint olyan, nem teszi lehetővé, hogy harmónikus megoldást hozzunk létre. A Soke kiemelte azt is, hogy a folyamatosság a kulcsa a kevés erővel működő technikáknak. Maradj mozgásban, légy könnyed és mozogj úgy, mint egy macska a vizes úton. Abban a pillanatban, hogy megállsz, véged van. Ezeket a gondolatokat persze igyekezett demonstrálni is a Shihanokon, amit én nagyon élveztem.
Shidoshi vizsga
Az első részt követően szünet következett, ami idő alatt a Soke kalligráfiákat készít a tanulóknak. Nekem ezúttal egy „ryu” vagyis egy sárkány kanjit rajzolt, amiért nagyon hálás voltam. Krisztián Shihannak pedig egy „bu” vagyis harci kanjit készített, amit a Kancho szerzett be személyesen. Én ekkora már ideges voltam, és próbáltam arra koncentrálni, hogy van még kb. 1 órám a vizsga előtt. Hirtelen azonban változás történt, és a kalligráfiák rajzolását követően a Soke megkért mindenkit, aki az 5. danos vizsgáját szerette volna megcsinálni, hogy gyorsan essünk túl rajta. Mivel a férfiak nem igazán tolongtak, hogy elsőként kezdjenek, rám marad a lehetőség. Első vágás, 1oo% sikerült. Soke azonban valamiért nem teljesen elégedett. Meglepett arcok magam körül, Shihan Nestro Argentínából Lyndával közösen tapsol, de az ő meglepetésükre is Soke kéri, hogy csináljunk még egyet. Második vágás, 1oo% sikerült. Soke azt mondja, tudok ennél még közelebbet is, egy jó kunoichinek még ennél is jobban kell tudnia, hogyan várjon a végső pillanatig a kitéréssel. Harmadik vágás, sikerült, bár a gurulásnál a ruhám hozzáért a kardhoz, így Soke megkér, hogy üljek mellé és várjak. Új Shihan érkezik (Philipp Legare, USA) és sorra elkezdni vágni a teszteket a hátralévő jelentkezőknek. Míg nézem, hogy mindenkinek egymás után sikerül a tesztje, próbálok arra gondolni, hogy nekem is menni fog, és igenis bebizonyítom, hogy a legkiválóbb kunoichik közé tartozom. Utolsóként megint én következem, Soke mosolyogva csak annyit mond „Hai, play”, ami kb. annyit tesz, hogy „Na, nyomás játszani”. Az egész egy pillanatig tart, és ismét csak annyit érzek, hogy gurulok és várom a döntést. Ezúttal azonban szinte be sem fejezem a gurulást, de már mindenki tapsol és hangosan gratulál. Soke felém fodulva felmutatja két hüvelykujját, én pedig megnyugszom, hogy immáron én is Shidoshi lettem. Fantasztikus érzés volt.
Az óra második fele számomra a papírok kitöltésével telik, és van alkalmam a Lyndával is beszélgetni kicsit a történésekről. Nagato Sensei és Legare Shihan is odajött hozzám személyesen gratulálni, ami szintén nagyon nagy megtiszteltetés volt számomra. A közös fényképeszkedés pedig már csak hab volt a tortán.
Hazafele
Az edzést követően egy közeli szentélybe mentünk a csapattal, amit minden alkalommal meglátogatunk, ha Atagoban járunk. Jól esett egy pillanatra itt megállni és kezdtem végre felfogni, hogy tényleg sikerült megcsinálnom. Mivel estére vacsorameghívásunk volt Nagoyaban, ezért nem sok időnk maradt a nézelődésre. Igyekeztünk gyorsan eljutni a Nozomi Expresszhez, hogy még időben visszaérjünk Nagoyaba. Az úton hazafelé még volt időm beszélgetni a Kanchoval és áttekinteni, hogy mindent sikerült e megbeszélnünk, amiért jöttem. Én nagyon elégedett voltam, de így is akadtak meglepetések, amikről a következő cikkben olvashattok…
