Egy izgalmas második nap
Sosem voltam egy korán kelő típus, mindig inkább az esti vagy épp éjszakába nyúló munkában tudok igazán hatékony lenni. Reggel 7-kor felkelni egy olyan időzónában, amiben a tested azt mondja, hogy „Hajnali 1 óra van, mégis mi a fenét csinálsz?!”, nem igazán könnyű dolog… Nem is sikerült elsőre…
Az ébresztőmet szokás szerint 7:21-re állítottam és bíztam benne, hogy ha esetleg valamiért nem sikerülne magamtól felébredni, Alex vagy Jonathan majd emlékeztetnek, hogy edzés idő van. Emlékeim szerint az ébresztő csörgött a megadott időpontban, mégis 8:15-kor riadva ébredtem, hogy mindjárt elkések. Gyors hidegzuhany és egy C-vitaminos frissítő a szemközti boltól és már készen is álltam a 9-kor kezdődő Seibukan Jujutsu edzésre. Az edzés elején lévő meditáció szerencsére rövid volt, bár így is éreztem némi kísértést, hogy aludni térjek.
Edzés és Tanítás a Honbu Dojoban
Az óra remek hangulatban kezdődött. Volt alkalmam megismerkedni Sachival és Yumaval, akik mind izgatottak voltak a látogatásomat illetően, és kérdések sorával kezdtek bombázni, amit igyekeztem hol angolul, hol pici japánnal keverve megválaszolni. Yuma- san egyébként jelenleg a Honbu Dojo aszisztense és a Kancho jobb keze, beleértve az angolról japánra fordítást is. Rövid bemelegítést követően egy alap technikával kezdtük az órát, és kissé meglepődötten tapasztaltam, hogy mennyire bátortalanok a tanulók. Sachit kérdeztem is, hogy miért nem csinálja a technikát így-vagy-úgy, mire ő szerényen csak annyit válaszolt, hogy ő még nem elég jó ahhoz. Ennél a pontnál kezdett visszatérni az a tapasztalatom a japán kultúrával és a japán emberekkel kapcsolatban, hogy ők mindenben a tökéletességre törekszenek. Ami pedig nem tökéletes az nem is lehet jó. Számomra és a Seibukan Jujutsu filozófiája számára ez kissé idegen felfogás, hiszen olyan, hogy tökéletes nem létezik. Mindig van jobb és jobb, nekünk pedig arra kell törekednünk, hogy folyamatosan fejlődve jobbá váljunk. „Rebellis” nézetemet megosztottam Sachival is, de látva az aprócska döbbenetet az arcán inkább visszatértem a technika gyakorlásához. Az első technikát követően én kerültem meglepő helyzetbe, mivel a Kancho megkért, hogy ott folytassam az órát, ahol ő abbahagyta. Hát jó, gondoltam. Mindig is szerettem tanítani és a tény, hogy szinte elsők között kaptam lehetőséget, hogy a Honbu Dojoban taníthassak, hatalmas megtiszteltetés volt számomra. Volt alkalmam megosztani egy-két gondolatot a Dojonkról, az utamról és arról, hogy számomra mit is jelent a harcművészet és a Seibukan Jujutsu. Remek volt!
A Seibukan Jujutsu órát követően Alex Shihan Battojutsu vizsgája következett Godan (5.dan) szintre, amiben én is aszisztálhattam. A vizsga jól sikerült és mindössze csak a virsli méretűre dagatt kisujjam számított vesztesnek, de pár japán fájdalomcsillapító bogyóval, egy rögtönzött szigetelőszalagból összevágott sínnel és egy kis jéggel ezt a problémát is hamar megoldottuk. Büszkeségemre legyen mondva, hogy ezt követően még így, fél kézzel is hamarabb sikerült összepakolnom a Tokiói útra, mint a srácoknak, szóval szerintem nem mindig a nőkben van a hiba készülődés terén… Tokióba menet még gyors megálltunk egy rövid ebéd és kávé szünetre Kanayamában, bár nem gondoltam volna, hogy a srácok egy hawaii hula táncos helyet választanak majd a lehetséges opciók közül. Sebaj, így legalább azt is elmondhatom, hogy életem eddigi legfinomabb hawaii különlegességét Japánban sikerült elfogyasztanom.
A Nagoyaból Tokióba vezető utat ezúttal volt szerencsém a Nozomi Expresszel, japán egyik leggyorsabb Shinkanzen vonatával megtennem. A vonat egyes helyeken elérte a 310 km/h sebességet így a 344 kilométeres út kb. másfél óra volt. A szép időnek köszönhetően a Fuji hegy is megmutatta magát, úgyhogy nem volt rossz 🙂
Helló, Tokió!
Tokióba érve kellemes érzés fogott el. Ismerős helyek, ismerős városrészek bukkantak fel és bár egy 13 milliós nagyvárosról van szó, még sincs bezártság érzete az embernek. Persze, ehhez nem árt tudni, hogy mi, hogyan működik, de hamar tanulható dolgok ezek. Mivel a Shinkanzenes út alatt szinte megállás nélkül csak beszélgettem a Kanchoval, Tokióba érve kissé kezdtünk megéhezni. Alex Shihan állította, hogy ő tudja a legjobb helyet közel a Kashiwa Plaza Hotelhez, ahol mennyei sashimit és egyéb japán finomságokat készítenek, így rövid kétkedést követően végül ott kötöttünk ki. Sok sashimit ettem már, de tényleg igaza volt. Ez a hely egyszerűen isteni finom volt! Olyan friss halat szolgáltak fel, és olyan mennyiségben, hogy kifulladásig ettük magunkat.
Az estét egy kellemes, bár igencsak kényelmetlen kádfürdővel zártam, de hát az ember ne panaszkodjon, ha Japánban “nagy méretűnek” számít. Igyekeztem időben ágyba kerülni, és felkészülni a másnapi vizsgámra a Bujindenben, de az izgalom, a felborult belső órám és a nap történései nem hagytak aludni. Jó dolog viszont, hogy Tokióban nincs olyan, hogy nappal vagy éjszaka. A boltok nincsenek szinte sose zárva, maximum olyan létezik, hogy kevesebb vagy több ember az utcákon, és az este 11 óra után iskoláslány ruhában álldogáló hölgyek nem a másnapi matek leckére készülnek. Tokió egy pezsgő város, ahol megnyugszol, ha nyugtalan vagy, esetleg épp ellenkezőleg, nyugtalanná válsz, ha addig nyugodt voltál.
Én mostanra tiszta ideges vagyok a holnap miatt…
