Atago, és a megnyugvás érzése
Micsoda edzés volt! Még mindig szinte alig tudtam elhinni, hogy sikerült a Shidoshi vizsgám. Remek érzés volt újra a Honbu Dojoban lenni és a Soke tanításait hallgatni. Az már biztos, hogy ismét új gondolatokkal gazdagodtam és izgatottan várom a következő látogatást októberben.
Még mielőtt visszaindultunk volna Nagoyaba, ellátogattunk a közeli Atago szentélyhez, amit minden alkalommal felkeresünk, ha a Bujindenben illetve a Machida családnál járunk. Kissé furcsa volt nyári időszakban a hely, a legutóbbi alkalmaink során mindig őszi, hideg időben jártunk erre fele, és a fűvön való edzés elég is elég mély nyomokat hagyott bennem. Ezúttal kellemes nyári meleg és egy teljesen üres szentély fogadott bennünket. Jó érzés volt egy pillanatra megállni, átgondolni a történéseket és hálát adni bizonyos dolgokért. A szokásos Dojo áldást is begyűjtöttem, úgyhogy most megint jók vagyunk egy darabig 🙂
Atagoból sietnünk kellett, hogy elérjük a 4 órási Nozomi Expreszt, és hogy időben visszaérjünk a vacsorához Nagoyaba. Az úton mégegyszer megmutatta magát a Fuji hegy, és ismét csodaszép látvány volt elhaladni mellette. Legközelebb már meg kellene mászni, hogy ne csak a távolból csodálgassuk…
Automatizált étterem
Az esti vacsorát egy különleges helyen fogyasztottuk el, egy automatizált étteremben, ahol egy monitoron kiválasztjuk a nekünk tetsző sushit, sashimit vagy ehhez hasonlót, a kívánt étel kódját pedig beírjuk az asztal végében található gépbe. A külön nekünk készülő tál ezután perceken belül megjelenik az asztalunknál egy, a vonatokéhoz hasonló sínpáron, amiről nekünk csak le kell emelnünk és már ehetjük is. További érdekessége még a helynek, hogy 5 tányér összegyűjtése után van lehetőségünk egy kis játékra is. A mi asztalunknál 35 tányért sikerült összeennünk, így 7 kört is játszhattunk, amiből sajnos csak egyet nyertünk. Nyereményünk pedig egy kinder tojás szerű meglepetés volt, amiben egy összeszerelhető maci rejtőzött, de hát végülis a játék részét a gyerekek miatt találta ki az étterem.
A vacsorát követően gondoltam gyorsan összepakolok és időben lefekszem aludni, de ez a terv, mint korábban már oly sokszor, rövid időn belül megbukott. Először csak egy kis beszélgetéssel kezdődött a Kanchoval, majd Alex Shihan is csatlakozott, végül pedig Uchideshi Jonathan sem tudta kihagyni, hogy az asztalhoz üljön. Bár saket ezúttal nem ittunk, a zöld tea viszont annál nagyobb mennyiségben fogyott. A Kancho éjfélkor úgy érezte, hogy neki most már ideje volna hazamenni és én is egyre sürgetőbbnek láttam, hogy elkezdjem a csomagolást, főleg annak tükrében, hogy másnap reggel 6:3o-ra volt tervezve a felkelés. Miután a Kanchotól elköszöntem, valahogy újabb beszélgetés vette kezdetét. Ennyi év után végre megtudtam, hogy Alex Shihan hogy és mint kezdte el a Seibukan Jujutsut, és nyugodtan mondhatom, hogy nem 1 órás történet lett belőle. Hajnali 2-kor már kezdtem azon gondolkodni, hogy lassan felesleges lesz lefeküdnöm aludni, de végül valahogy mégiscsak befejeztük a beszélgetést olyan fél 3 körül. A pakolásom villámgyors volt, saját rekordomat megdöntve mindössze 14 perc alatt készen állt a bőröndöm.
A reggel nagyon hamar megtalált, de jól esett, hogy Alex Shihan és Jonathan is felkeltek, csak hogy elköszönjenek. A reptérre való kijutás már könnyen megy, viszont a reggeli csúcsforgalom bőrönddel még mindig egy igazi kihívás. Jó pont, hogy ilyenkor majdnem mindenki alszik a vonaton, ezért ha már egyszer feljutottunk a vonatra, a reptéri megállóig nem nagyon kell megmozdulnunk. Sajnos szegény bőröndöm foggantyúja majd 1o évnyi utazás után megadta magát, így picit nehezebb volt vele manőverezni, de az ázsiai kultúrákban megszokott lökdösődésből, és nyomorgásból kifolyólag teljesen normális volt, hogy jó pár ember lábán áthúztam a csomagom, miközben ők még csak fel sem hördültek. I love Asia!
A reptéri hangulat csak a szokásos japán precizitásról árulkodott, de rutinos utazóként már úgy álltam be a vonalak mögé, elé, mellé, mintha magam is szabálykövető japán ember lennék. Jól is tettem, mert a mellettem (rossz helyen) álló olasz úriemberre hamar rá is förmedtek, hogy tessék már visszahúznia a lábát a vonal mögé, a bőröndjét pedig nyugodtan tolja az előtte álló lábához 1centiméterre, mert ez a szabály. Én magamban jót mosolyogtam a „kezdők” meglepődöttségén.
Mielőtt beszálltam volna a gépbe, még megittam az ilyenkor szokásos zöld teás lattemat, és felhívtam a Kanchot, hogy mégegyszer megköszönjem neki, hogy időt szakított rám, a Dojonkra, és hogy sikerült ennyi mindent átbeszélnünk mindössze 3 nap alatt. Gyors megbeszéltük, hogy októberben a Taikai-on találkozunk és a következő évi, magyarországi Taikai rendezésével kapcsolatos teendőket is átbeszéljük, mivel immáron hivatalosan is a Szeged Budokan Harcművészeti Akadémia kapta meg az ehhez szükséges jogokat és engedélyeket. Nagy boldogságomban Facebookra is sikerült kiposztolnom, hogy épp a reptéren vagyok, amivel nem is lett volna semmi gond, kivéve annyi, hogy ezt meglátta Machita Fudoshin – SoShihan, a Battojutsu nagymester fia is, aki rögtön egy lényegre törő sms-t küldött, melyben csak annyit kérdezett, hogy „Láttam, hogy itt vagytok. Hozzánk mikor jöttök látogatóba?” Upsz… Próbáltam menteni a menthetőt és egy gyors válaszban elmagyarázni, hogy ezúttal csak 3 napom volt, Krisztián Shihan most nem tudott eljönni, mert a Dojot irányítja otthon stb, de olyan japános egyszerűséggel csak annyit kaptam válaszul, „Októberben, edzés, nálunk, nincs kifogás, good bye.” Hát jó, októberben folyt. köv.
Remélem élveztétek a rövidke kaland történeteit és az októberi túránk alkalmával is velünk tartotok a virtuális utazás útján.
